Sziámi

"Az embernek azért van szüksége macskára, hogy félelem nélkül simogathasson egy ragadozót" - mondta egyszer Léonor Fini, a franciák legnagyobb macskaszeretõje. Úgy tetszik, a sziámi macskákkal kapcsolatban kétszeresen is igaz ez a megállapítás: vonzó, egzotikus, elragadó lény valamennyi. Amikor lapulnak, képzelt, vagy valódi áldozatuk után futnak, faágakra kúsznak, vagy egyszerûen csak a tûzõ napon süttetik magukat, a sziámi macskák azzá válnak, amik: valódi, kicsinyített ragadozókká, ám szemükben a gazda iránti odaadó szeretet fénylik. A sziámit egyesek mutációnak tartják, mások úgy vélik, hogy a nyugat-afrikai aranymacska (Profelis temmicki) leszármazottja. Mindenesetre Dél-Ázsia buddhista templomaiban ma is ott él szabadon a burma macskával egyetemben. A kérdés inkább az, hogy került Keletrõl - Európába? Nos, ha igaz, Sir Owen Gould, az V. Rama sziámi király mellett szolgálatot teljesítõ brit nagykövet figyelt fel ezekre a macskákra 1884-ben. Hazavitt két csokoládészínû példányt Angliába, és egyik leszármazottjuk az 1888-as londoni macskakiállításon "A legszebb macska" címet nyerte el. Mozgékony, eleven, kíváncsi természetû állat, meglehetõsen kényes és igényes. Alkalmazkodóképessége viszont egészen rendkícüli. Legvonzóbb tulajdonsága a gazdája iránti - néha túlzott! - szeretet. A gondoskodást, törõdést, kedveskedést túlfûtött ragaszkodással honorálja.

Fókaszínû sziámi: szõrzete igen rövid, finom tapintású, meleg krémszínû, hátulsó részén enyhén sötétbe hajló, a gyomor és a mellkas tájékán világosabb. A szõrvégek mély fókabarnák.

Csokoládészínû sziámi: elefántcsontszínû test, a szõrvégek meleg kakaó-, az orr és a mancsok fahéjszínûek. Szemei sötétkékek. Az erõteljes farokgyûrûzöttség hiba.

Fókajegyû sziámi (seal-point): Kontrasztos színezõdésû, ez a szõrzet alapszínébõl a pofán, a füleken, a farkon, a végtagokon jelentkezõ sötétebb pigmentáltságból (ezt nevezzük akromelániának) adódik. A legismertebb szín a fókajegyû, mert itt a legkifejezettebb a színkontraszt. A jegyek a fóka színére emlékeztetnek, sötétbarnák, a szõrzet alapszíne bézs, de a háton megengedett a sötétebb tónus is. Az orrtükör és a talppárnák színe szintén fókabarna.

Kék jegyû sziámi: Elõször 1894-ben tesznek róla említést, önálló színváltozatként 1936-ban ismerték el. Teste hosszú, középnagy, végtagjai hosszúak, karcsúak, a hátsók hosszabbak az elsõknél. Ennek köszönhetõ, hogy a hát vonala nem egyenes lefutású, hanem hátrafelé enyhén emelkedik. A mancsok kicsik és oválisak, farkának már a tövénél vékonynak kell lennie, a vaskos farok súlyos hibának számít. Feje középnagy, hosszúkás, széles, a homloka egyenes vonalú, az orr irányában elkeskenyedik. Füle nagy és széles. Szeme sötétkék és mandula formájú. Szõre rövid és fénylõ, testre simuló, alapszíne gleccserfehér világoskék tónussal.

Csokoládéjegyû sziámi: A sziámi 18 különbözõ színváltozata ismert, a csokoládéjegyû sziámi alapszíne elefántcsont, akromelániás jegyeik tejcsokoládé-barnák, ugyanilyen színû az orrtükrük és a talppárnáik is. A szabványosításra 1949-ben került sor. A hason lévõ sötét foltok hibának minõsülnek, pontlevonással büntetik. A fóka- és csokoládészínû sziámik népszerûségi indexe az utóbbi idõben rohamosan csökken, számuk ennek megfelelõen egyre kevesebb.

Lila jegyû sziámi: Az akromelániás jegyek azért csak a füleken, a pofán, a végtagokon, a farkon figyelhetõk meg, mert itt rosszabb a szervezet vérellátása, néhány tized fokkal alacsonyabb ezen testrészek hõfoka. Azoknak a macskáknak sötétebb a szõre, akik huzamosabb ideig élnek hidegebb helyen vagy télen a szabadban vannak. Ha egy sziámi tartósan magas hõmérsékletû helyen él, akkor szõrzete kevésbé lesz tömött, és világosabb tónusúvá válik. Minden sziámi szemszíne sötétkék, a világos szemszínû egyedeket nem szabad tovább tenyészteni. A sziámiknál gyakran elõfordul kancsalság, ami komoly hibának számít és öröklõdik, ezért szintén ki kell õket zárni a tenyésztésbõl. Elõfordulhat idõszakos kancsalság is, ami izgalom (kiállításon) vagy betegség következtében lép fel. A sziámi nem szívesen van egyedül, féltékeny a többi macskára és az emberekre is. Az emberi hangra válaszol, beszédes cica, intelligenciaszintje magas, könnyen idomítható és tanítható különbözõ trükkökre. Gyorsan hozzászokik a póráz és a nyakörv viseléséhez, így akár pórázon is vezethetõ. A népes alom már körülbelül 5 hónapos korra ivaréretté válik, tüzeléskor hangosan nyávognak, elsõsorban a kandúr rekedt hangja tud idegesítõvé válni. A lila jegyû sziámi bundája kékesfehér, enyhe rózsaszínes árnyalattal, az akromelániás jegyek szürkés rózsaszínûek. A két szín kissé hideggé teszi a macskát. A talppárnák és az orrtükör színe levendula-rózsaszínû.

Vörös jegyû sziámi: A teknõctarka sziámiból alakult ki az hatvanas években, önálló változatként 1966-ban ismerték el. A szõre alapszíne piszkosfehér, enyhén krémes árnyalattal. Az akromelániás jegyek vörösek, a talppárnák és az orrtükör színe rózsaszínû. A legtöbb vörös színû sziámi hímivarú.

Krémszínû sziámi: Amerikában csak a fókajegyû, a kék, a csokoládészínû és a lila sziámit sorolják a fajtába, az összes többi változatot csak színes jegyû rövid szõrûnek tekintik. A krémjegyû változatot elég késõn, 1973-ban szabványosították. Mint minden krémszínû változatot, ezt is a vörös színt halványító gén közbeiktatásával hozták létre. A kiállításokon még csak néhány példány található. A szõrzet alapszíne krémfehér, ezen pasztell jegyek figyelhetõek meg. Orrtükre és talppárnái is rózsaszínûek.

Cirmos jegyû sziámi: 1983-ig hibás színûnek tekintették, és nem vehettek részt a tenyésztésben. Elõírás, hogy a szõrzet alapszíne minél világosabb - árnyékoltságtól mentes - legyen, de a maszk a szem körül és az orron erõsen csíkozottnak kell lennie. A szemhéj fekete kell legyen, a faroknak pedig kicsinek, és egyszínû csúcsban kell végzõdnie. A kölykök világos színûek születéskor, az akromelániás jegyek kéthetes korban kezdenek elõtûnni elõször az orron, majd a fülkagylón. Határozott színezõdés egyéves korban jelentkezik, a növendékeknél farka néha csíkozott és gyûrûs, ami a növekedés során fokozatosan eltûnik.